Repülés

Ez maga a CSODA!

Igen, valódi CSODA. Csupa nagy betűkkel. – gondolta magában Tylli.

Afrika partjai felett 2002

Nézte, ahogy lassan kiemelkedtek a felhőkből. Eltűnt az eső és a borongós szürkeség. A mai nap otthon nem volt valami vendég marasztaló. Igazán jó érzés volt megszökni a kopogó cseppek elől.

Bár az igazat megvallva, Tylli még az esőt is szerette. Ezt sokan nem értették. Amikor arról mesélt, hogy a tocsogós időben is szokott sétálni, akkor gyakran találta szembe magát kérdő tekintettel.

Pedig a ködös-párás-nedves időnek is megvan a maga bája. A kislány élvezte, ahogy a kicsi cseppek a levegőben szimatolhatóvá válnak. Nézte, amint a köd halványan elmosta a kontúrokat, és minden olyan selymes, sejtelmes lett, mint valami titokzatos lányregény. Vajon ki fog előbukkanni a következő lépésnél?

Édesapával és Alytával viccelődve ilyenkor csak tejfölös köcsögnek hívták a helyzetet. „Bele estünk a tejfölös köcsögbe” – szokták mondogatni, és jót nevettek rajta. Ez is olyan cinkos összenevetés volt. Mindannyian tudták, miről van szó.

A táj, amit egyébként oly jól ismert, most mintha valami elvarázsolt mese díszletévé változott volna. Az ágakon kis csillagokként ragyogtak a cseppecskék. A tócsák visszatükrözték a felhők vonulását. A fák kérgét sötétre festette a nedvesség.

De mindez innen most már nem volt látható. Mintha felül emelkedtek volna a hétköznapok apró-cseprő dolgain. Messze eltávolodtak minden idegesítő mozzanattól.

A repülő méltóságteljesen bukkant ki a szürkeség tengeréből. Mint egy győztes vadászgép, aki legyőzte a mélységet.

Tylli tátott szájjal csodálta az előtte elterülő hómezőt. Persze, nem valódi hó volt, csak a felhők hófehérsége, végtelenül. Amott egy sziklaszirt meredezett. Rajta mintha egy vártorony tört volna az égre. Messzebb egy szakállas óriás lépegetett komótosan. Égi birkanyáj követte. Csak a bégetés meg a kolompszó hiányzott a teljességhez.

Majd az egész kép átalakult, és egy tenger alatti világ kezdett kibontakozni. Egy óriási bálna lövellt az ég felé. Kisebb halak raja fickándozott körülötte. Egy polip karjai nyújtóztak feléjük. Amott egy delfin ugrott épp világrekordot.

Mindenfelé sziklák, és barlangok. Rejtekhelyek és korallzátonyok. Rózsaszínes-narancsos színű fény öntötte el az egészet, mintha valami giccs-festő mázolta volna vászonra. Itt azonban egyáltalán nem tűnt ízléstelennek.

Tylli Lelkét elöntötte valami végtelen tágasság érzés. Valami olyan érzés, amit talán még soha nem érzett. Abban a pillanatban tudta, hogy egy életre bele szeretett a repülésbe.

Érdekes, hiszen Édesanya mindig is küszködött a saját érzéseivel. Félt a repüléstől. Sőt, rettegett. És ezt sokszor el is mondta. Csoda, hogy Édesapa most rá tudta venni erre az utazásra. Egész úton görcsösen szorongatta az ülés karfáját és imádkozott. Csak egyszer még a jó Anyaföldre tehesse a lábát!

Tylli azonban nem sokat vett most észre ebből. Annyira lenyűgözte amit látott, hogy nem maradt antennája mások felé. A csodálat teljesen betöltötte a Lelkét.

Vajon Felhő Apó merre van? Mert hogy itt van valamerre, abban teljesen biztos volt.

Tovább nézelődött, és egyszercsak megpillantotta. Most mintha évtizedeket fiatalodott volna. Mégis tudta, biztos volt benne, hogy Ő az.

- Biztonságban vagy! Vigyázok rád!

Tylli Lelkét elöntötte a melegség.