CSALÁDUNKRÓL

Az "előéletünk"


Pici gyerekkorom óta jártam a világot a Szüleimmel és a Húgommal.

Még piros és kék útlevéllel bejártuk Európa nagy részét, Spanyolország Atlanti óceáni partjától  a Boszporuszig, Berlintől Ciprusig. Nagyrészt a saját Zsiguli autónkkal utaztunk, Édesapám napi 5-600 km-eket vezetett le, és saját maga levelezte le a szállásokat, még az internet kora előtt. Számomra hihetetlen az a szervezői munka, amit letett az asztalra. Mindezt abban a korszakban, amikor még nagyon nehéz volt "nyugatra" utazni.

Ma, felnőttként, két gyermek édesanyjaként rendkívül hálás vagyok Szüleimnek, hogy annyi mindent láthattam, és tapasztalhattam már gyermekként.

Akropolisz 2016.
Fantasztikus érzés ugyanott fényképet készíteni,
ahol sok-sok évvel azelőtt a Szüleimmel és a Húgommal álltunk.

Azt gondolom, a Szüleim a sok utazással elültették bennem az olthatatlan vágyat az utazás, megismerés, felfedezés, és a folyamatos tanulás iránt - ami mind a mai napig tartó lendületet adott nekem. Szerintem ez az egyik legcsodálatosabb útravaló, amit az Ember kaphat a Szüleitől.

Férjem, Miklós "út közben" született. Szülei akkoriban Siófokon éltek, és Budapestre igyekeztek a kórházba.  Miklós azonban félúton úgy döntött, nem vár tovább, ezért kénytelenek voltak bemenni a székesfehérvári kórházba. Végül ott született meg. (Az Élet humora, hogy "néhány" évvel később első Fiúnk, Dávid is ebben a kórházban látta meg a napvilágot 😊 )  Nemsokára már Pécsen voltak, és ott, a dzsamiban keresztelték meg. A Pécs -Budapest - Székesfehérvár - Siófok útvonalat  ezután elég gyakran megjárták.

Miklós azt szokta mondani, nem egy országba született, hanem a világra jött, így az egész Világ az otthona.

A közös életünk is egy utazással kezdődött. A Seregélyesi Kastély Hotelben házasodtunk össze, ahová az egész, népes násznép utánunk jött az ország különböző pontjairól.

Utána is folyton úton voltunk. Ausztriába "haza" jártunk. Keresztszüleim Klágenfurtban éltek, a Húgom pedig oda ment férjhez. Egy kis falu és egy tó mellett, fent a hegyen, csodás panorámás birtokuk van, 5,5 hektáron. Állatokat tartanak, és tanyasi életet élnek. Így elég sokszor jártunk a Wörthersee-Attersee útvonalon.

Utazgatásaink közül a legemlékezetesebbek a többszöri, svájci hegyekben és Krétán töltött időszak mellett az az egy hónap, amit Kenyában töltöttünk kalandozásokkal. Fantasztikus volt megtapasztalni egy ennyire más világot, egy ennyire más kultúrát.


Az Agyarkapu előtt, Mombasában, 2002-ben.

Utazás Gyerekkel


Azután megszületett nagyobbik Fiúnk, Dávid. De akkor sem bírtunk otthon ülni 😊

Egy hetes korában mentünk el először bográcspartira, kicsit távolabb otthonról.  5 hetes korában pedig már velünk együtt transzlégzett egy Hévízi táborban. Ott villantotta rám első, igazi mosolyát is 😊 Nagy szó volt ilyen pici babával részt venni egy felnőtteknek szóló programon, de szerencsére nem csak mi, hanem a táborlakók is jól bírták a részvételünket.

Dávid első névnapját Prágában ünnepeltük. Miközben Miklós egy konferencián ült, mi kettesben, babakocsival fedeztük fel az óvárost. Március lévén hol a heves hózáporban igyekeztünk hunyorogva tájékozódni, hol a tavaszi napsütést élvezve nézelődtünk. Vicces volt, amikor a McDonald’s emeletén megkérdeztem egy ott dolgozótól, van-e lift, hogy ne kelljen lecipelnem a babakocsit a hosszú, kanyargós lépcsősoron, akkor ő hátrafelé mutogatott - aztán kiderült, hogy a mellékhelységbe irányított...

Alig múlt 1 éves, amikor kettesben Korfura repültünk. Miklós akkor nem tudott velünk jönni, ezért otthon maradt dolgozni, mi pedig Dáviddal ketten fürödtünk a tengerben. Ott tette meg az első önálló néhány métert. Egy kavicsot emelt fel a vízből, és abba "kapaszkodva" lépdelt.

Második Fiúnk, Andris még korábban kezdte el a világjárást. Még pocaklakó volt,  amikor először Tunéziába repültünk vele. Az utaskísérő majdnem rosszul lett, amikor meglátta a 8 hónapos Pocakomat 😃 Még jó, hogy Andrissal mind a ketten jól bírtuk az utazást.

Dáviddal Sousse-ban, a Soula Center előttt, 2007-ben

3 évvel később már Andrissal együtt homokoztunk a tunéziai tengerparton. A delfináriumba viszont sem akkor, sem azóta nem mentünk, mert Dávid kijelentette, hogy nem akar "rab delfineket" látni. Teljesen igazat adtunk neki, így kihagytuk ezt a programot.

3 évvel később már ketten ültek ugyanazon a tevén Sousse-ban 😊

Pici korukban rengeteget vittük őket háti hordozóban vagy kenguruban, később pedig kedvenc elfoglaltságunk lett a Velencei hegységben kökényt szedni, a birkapásztor által ajánlott, eldugott helyen lévő, tiszta vizű forrásról vizet hozni, az ingó köveket körbejárni.

Túra 2009-ben. Elfáradtak a hosszú gyaloglás után.
Még jó, hogy Papi ilyen jól bírja 😉

Pákozd 2010.
Itt már kicsit felkészültebben indultak neki: bányász sisak nélkül sehová! 😀

Természetes, hogy egy ilyen életmód nehézségeket is von maga után. Ugyanakkor azt gondolom, ezek a problémák arra sarkallják az embert, hogy jobban megismerje önmagát, a családtagjait, és személyre szabott megoldásokat keressen. Így sokszor utaztunk éjjel, amikor a Gyerekek aludtak, illetve előre készültünk játékokkal, mesével, mondókákkal, hogy a figyelmüket lekössük. Az évek alatt egyre csak gyarapodott úti játék készletünk is. És ami még nagyon fontos, mindig, mindent előre megbeszéltünk Velük, ami tervezhető volt. Ami meg nem, azt menet közben beszéltük át. Sokat segítettek az egyezkedések is, hogyha olyasmit terveztünk, amit ők kevésbé élveztek, akkor kapjanak valamit "ellensúlyozásként".


Hohchosterwitz várában, 2017 őszén. 

Veldeni játszótér, 2017. Egy kis egyensúly fejlesztés 😊

Egy ideig Magyarországon belül is két helyen laktunk. Télen Tatán, nyáron Agárdon. 

Nagyon sokszor sétáltam este vagy késő éjjel Tatán, az Öreg vár mellett

Közben sokat utaztunk Európán belül, elsősorban Szlovákiába, Ausztriába, Olaszországba, Horvátországba, Görögszországba.


Rodoszi "iroda" egy bárban...

...és egy tengerparti étteremben

Olaszországba és Horvátországba Édesapámmal együtt szoktunk utazni. Ő már 87 éves (!!!), de még mindig szívesen felvállalja velünk a hosszú utazást autóval, hogy együtt pancsolhasson az unokáival a tengerben.


Velencében Édesapámmal, 2017 őszén

Bali buli


Egyik alkalommal, mikor azon gondolkodtam, milyen különleges ajándékot adhatnék Miklósnak születésnapjára, akkor hirtelen rájöttem, hogy van egy dolog, amit csak én adhatok Neki, - olyasmi, ami boltban nem vásárolható meg. A magára fordított IDŐ. Az a fajta szabadság, hogy befelé figyelhessen, önmagával együtt lehessen, új dolgokat fedezhessen fel. Végre meghallhassa a saját belső hangját, mit szeretne kezdeni az Életével, hogyan szeretné folytatni.

Így született meg az ötlet, hosszas gondolkodás után, hogy Miklós egyedül menjen el Balira, család nélkül. Csodás élmény volt ez mindanyiunknak. Miklós egyedül kalandozott egy mind a négyőnk számára teljesen ismeretlen világban, élvezte, hogy kiélheti felfedező énjét, - a fényképein, beszámolóin, videó hívásain keresztül pedig mi is együtt kalandoztunk Vele. Izgultunk Érte és élveztük, hogy távolról mi is részesei vagyunk a nagy utazásnak.

Miklós Balin, a Mekar Suci Inn-ben, Ariawannal, 2016-ban.

Dél-Kelet Ázsiai kalandozás


Szép lassan alakult ki bennünk a vágy, és annak megvalósítási háttere, hogy együtt is el tudjunk utazni távoli célpontokra, hosszabb időre. Hosszas felderítés és tervezés után 2019-ben jött el a pillanat, amikor február végén felszálltunk arra a repülőre, amely Dél-Kelet Ázsiába repített minket egy 95 napig tartó körutazás kezdeteként.

3 hónap, 3 ország.

Barangoltunk Balin, majd Malájziában, és végül Thaiföldön. Csodás utazás volt, szárazon és vizen. Csak néhány alkalommal repültünk, mert hiába volt fárasztóbb és hosszabb a földi utazás, de így rengeteget láttunk az országból, az emberek életéből, és sokkal inkább részesei lehettünk az ottani életnek.

Balin, a Denevér templom előtt 2019-ben

Malájzia, Langkawi szigete: megszokott csendélet a strandon
Thaiföld, Koh Lanta szigete: ez a szép kis leguán tanyázott a teraszunk előtt

Az ott megélt kalandjaink egy részéről itt a blogon is írtam, néhány korábbi utazásunkról, Miklós 1 hónapos balinéz útjáról pedig itt a blogomon, illetve Miklós Bali Szabi blogján adtam hírt.


Tenerife


Jelenleg Tenerifén élünk. Itt éltük át a koronavírus karantént, egy 160 fős hegyi falucskában. Nagyon érdekes volt megtapasztalni az állandóan nyüzsgő falu teljes némaságba dermedését, a befelé forduló intimitást, a meghitt csendet, a tenger állandó, hangos morajlásának hátterében. Számomra ez olyan volt, mint egy mély meditáció, valóságos újjászületés. Aztán, ahogy a rendelkezések enyhültek, a falu ismét elkezdett megpezsdülni, és mára már ismét hangos nevetéstől zengenek a falak, amikor a szomszédok nagycsaládi ebédre gyűlnek össze, vagy amikor a gyerekek kint rollereznek a meredek utcákon.


Tenerife. A lakóhelyünk közelében ilyen csodás sziklák vannak

Jól érezzük itt magunkat. Most már ismét elkezdhetünk lassacskán kirándulni. A sziget rengeteg felfedeznivalót tartogat még számunkra.

És hogy mit hoz a jövő? Ki tudja. Főleg a járvány után még annyira nem lehet kiszámítani, mi mikor hogyan fog beindulni.

Egy biztos. Előbb vagy utóbb ismét utazunk.

De addig is, élvezzük azt a helyzetet, amiben most vagyunk.


Tenerife, 2020. május


A Szt. Márk téren, 2017 őszén



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése