Hála kamasz Fiaimért

Mi az, amiért HÁLÁS vagyok?

Csak egy szokásos nap.

Kisétáltunk délelőtt együtt a Parkerdőbe. Bemelegítés után gyakoroltuk a Fa állást, tovább pontosítottuk a részleteket, majd labdáztunk egy jót.

Ebéd közben hatalmasat beszélgettünk. Szokás szerint. Minden étkezés egy újabb élmény. Hogyan jutunk el a napirend megbeszélésétől a Ben Húrig? Vagy a periódusos rendszerig, és onnan tovább egy érdekes ötletig: hogyan lehetne oxigént kivonni a vízből. A mélytengeri álltatok kén alapú életmódjáig. Esetleg a kvazárokig. Bár lehet a végpont a fekete lyuk is, vagy éppenséggel a Greenpeace. 😊

És amikor nem is itthon vagyunk? Közösen fedezünk fel ismeretlen tájakat. Együtt barangolunk. Megmásszuk a hegyet, zokszó nélkül, pedig tűz a nap. Kíváncsian bekukkantunk minden zugba, és közben is beszélgetünk. Mi tetszik, mi nem, mire jöttünk rá, mit tervezünk.

De miért is vagyok ezekért hálás???

Malinska 2018.

Hiszen, "csak úgy történnek" a dolgok...

És akkor egyszer csak bekattan.

HÁLÁS VAGYOK - mindenért. 

Mert hálásnak lenni JÓ. Táplál engem, és táplálja, építi a kapcsolatokat.

Hálás vagyok azért, mert a Fiaim ma is szívesen beszélgetnek velem. Mert elmondják a gondolataikat, a véleményüket, a felfedezéseiket, az élményeiket - maguktól! -, és kíváncsiak az enyémekre.

Mert szívesen jönnek velünk együtt új dolgokat felfedezni - persze a mellett, hogy saját felfedezéseket is tesznek, egyedül.

Mert szeretnek játszani, velünk együtt, és motiválnak bennünket is a játszásra. Szeretik a humort, így rengeteget nevetünk együtt.

Belső motivációjuk van a tanulásra, az új felfedezésére, és arra, hogy erről meséljenek nekünk. Így folyton új ingereket kapunk Tőlük, olyan dolgok felfedezésére is, amihez mi magunktól nem jutnánk el.

Hálás vagyok a közösen megélt pillanatokért. 

Nem csak az örömért, és a szépségekért.

Hálás vagyok a problémákért - amelyeket együtt oldunk meg. Az összezördülésekért, amelyek után a bocsánat kérés, a közös út keresése, és a jobb megoldás keresése természetes számunkra.

Hálás vagyok a válságokért is. A sok, nehéz helyzetért, amelyet együtt éltünk át - túl - meg, amelyből együtt kerestük a kiutat. És ez erősítette és mélyítette a kapcsolatunkat.

Nem, nem gondolom azt, hogy keresni kellene, vagy hogy mindenképpen szükség van a fájdalomra. De hiszem azt, hogy a nehézségek, amit egy csapat együtt átél és megold, vállt-vállhoz vetve, az megerősíti a csapatot.

És természetesen mindez nem lett volna, nem így lett volna a Párom nélkül. Mindezt Vele együtt éltük át, Vele együtt építettük fel.

A mai bejegyzés címének és témájának azért adtam a "Fiaim" kulcsszót, mert ma divat szidni a kamaszokat. Divat arról beszélni, hogy milyen nehéz egy kamasz gyerekkel együtt (mellett???) élni. Meg a generációs szakadékról.

Én azonban valami NAGYON  MÁS-ban hiszek.

A generációk KAPCSOLÓDÁSÁBAN.

Milyen az, hogyha a másikat EGYÜTT-ÉRZÉSSEL figyelem?

Milyen az, hogyha a problémákat megoldandó feladatként kezelem?

Milyen az, hogyha hiszek benne, hogy mindent (na jó, majdnem mindent) meg lehet EGYÜTT oldani?

Milyen az, hogyha a másik viselkedését nem ellenem szóló hadjáratként, hanem a saját ÚTKERESÉSEKÉNT, bizonytalanságaként, kép-telenségeként fogom fel? 

Milyen az, hogyha a figyelmem középpontjába nem a problémákat - hanem az együtt megélt örömöket és szépséget, tanítást és szeretetet helyezem?

És e szerint igyekszem reagálni...