Kaland

avagy a Szabadságnak ára van

A tetőteraszon ülve élvezem az esti lágy napsütés simogatását.

Családunk férfi tagjai lementek az öbölbe labdázni, hogy megmozgassák a karanténban elgémberedett tagjaikat. Én eközben egy tudományos könyvet olvasgatok nagy örömmel, a téma számomra nagyon izgalmas, közben csend és béke vesz körül. Friss tengeri és hegyi levegő keverékét szippantom mélyen a tüdőmbe, csodálom az esti fényeket, a fantasztikus sziklaképződményeken váltakozó fény-árnyjátékot, hallgatom az óceán folyamatosan partot ostromló hullámainak hangáradatát. A mélységes harmónia pillanatai ezek.

Mindaddig, amíg….

Tenger

Gyerekkorom óta imádom és tisztelem a tengert. Mindig is volt egy mélységes vonzódás bennem a hatalmas víztömeg felé. Ifjú és bohó koromban egy rövid ideig tengerbiológus akartam lenni, aki egy mélytengeri bázisról kiúszkálva tanulmányozza az ottani élővilágot. Mint valami Nemo kapitány 😊 Ezeket a terveimet azóta is csodálom. Egyedül a mélyben – micsoda elképzelés! Ma már biztosan nem választanám szívesen ezt az életmódot, de érdekes, hogy annak idején épp ez vonzott.

Az biztos, hogy a vizekben én mindig láttam az erőt is. Egy sokszor láthatatlan, sokszor nagyon is jól érzékelhető, hatalmas erőt, amely a csodálat mellett alázatot is kiváltott belőlem. „Azért a víz az úr!”

Bali 2019. A felcsapódó hullálmok szinte beterítik a horgászokat

Dávid.

Egészen pici kora óta imádja a vizet. Fél éves korában babaúszásra jártunk vele, előbb tanult meg „úszni”, mint járni. Azért tettem idézőjelbe, mert Dávid magának fejlesztett ki egy technikát, amivel haladni tudott a vízben, méghozzá olyan gyorsasággal, hogy amikor 7 éves korában egy wellness szállodában az úszómester-animátor versenyeztette egy 11 évessel, nem vette észre, hogy Dávid nem tanult úszni. (A babaúszáson a vízzel barátkoztak, nem úszótempókat tanultak). Az animátor azzal vígasztalt bennünket, amikor Dávid picit később ért be a célba, hogy nagy a korkülönbség. Aztán leesett az álla, amikor elmondtuk neki, hogy nem is tanult úszni 😊 

Később persze tanult is, de e mellett tovább fejlesztette a saját merülési technikáit is, és sokszor ő tanítgat engem 😃

Mindig büszkék voltunk arra, hogy Dávidnak ilyen fantasztikus vízbiztonsága van, és ennyire „érzi a vizet”. (Ez a büszkeség is milyen érdekes kifejezés! Már tapasztaltam, hogy mindenkinek mást jelent. Nekem azt jelenti, hogy együtt örülök a Gyerekeimmel az ő teljesítményüknek. Hogy élvezem, hogy ők elégedettek magukkal, és bíztatom Őket arra, hogy ha van kedvük, akkor folytassák tovább, amiben eredményeket értek el. Ösztönzöm Őket a kitartásra, hogy még nagyobb eredményeket érhessenek el – de nem minden áron, csak akkor, hogyha ez tényleg az Ő útjuk, és a nagyobb eredmény elégedettséget okoz Nekik. Mert szerintem elsősorban nem az eredmények a fontosak, hanem az, hogy a saját Útjukat járhassák, ne azt, amit mások elvárnak Tőlük. És milyen jó is együtt elmerülni az Öröm Tengerében! No, már megint az a tenger! 😊 )

Az a fránya vízbiztonság. Már régóta gondolkodom azon, hogy Dávid hihetetlen biztonság-érzete a vízben vajon mennyi felelősség-érzettel jár együtt. Vajon mennyire érzékeli azt, hogy bármennyire jó úszó, bármennyire erős, a víz akkor is sokkal erősebb, mint bárki emberfia ezen a Földön. És vajon van-e olyan helyzet, amikor ez a biztonság-érzet inkább hátrány, mint előny…

Dávid és a tenger.

Mi történik, ha „Ők” ketten találkoznak?

Csoda 😊 

Ha Ő bemegy a vízbe, pláne, ha lemerül a víz alá, akkor szerintem azonnal meditatív állapotba kerül (egészen biztosan nincs ezzel egyedül 😊). Teljesen kikapcsol. Onnan se hall, se lát Dömötör… Átkerül egy másik Világba.

Alig múlt egy éves, amikor először találkozott a tengerrel. Úgy kezdett el járni, hogy Korfu szigetén a tengerből felemelt egy nagyobbacska kavicsot, és a kavicsba „kapaszkodva” megkerülte a korlátot. Aztán letette, majd újra lehajolt, felvette ugyanazt a követ, és ismét került egyet a korlát körül. Ezt ismételgette jó néhányszor.

Ez a kép csak illuszttráció, Tenerifén készült

Azóta megjártunk már sok tengert, Tunéziától Délkelet-Ázsiáig és Tenerife-ig. Mindig is imádtam nézni a Fiainkat, ahogy a vízzel találkoznak. Felszabadultan örömködnek. Itt az Almáciga-i öbölben is sokszor voltunk már együtt. Mindenféle játékokat eszelnek ki, például együtt hátrálunk a hullámok elől, hogy a víz ne érhesse el a lábunkat. Persze van, hogy a víz sokkal gyorsabb, mint mi, és még a ruhánk is vizes lesz 😊 Volt már olyan is, hogy a víz átcsapott a fejünk felett.

Ez az öböl egy szörfös paradicsom. Rengeteg szikla van benne, a víz alatt is – meredező tüskék és lapos, lustán elnyúló lapályok. A parton tábla figyelmeztet, hogy veszélyes partszakasz, csak saját felelősségre. Sok az örvény, erősek a hullámok és a víz alatti áramlatok.

Tenerife, Almáciga-i öböl

Mi csak a parton szoktunk sétálni, futkározni, taposni, játszani. A víz hideg, frissítő Kneipp kúrára kiválóan alkalmas. A homok fekete, elszórtan kisebb-nagyobb kavicsokkal, az öböl szélén pedig nagy kövekkel. A fekete homok nagyon érdekes. Máshol is voltunk már fekete homokos tengerparton, de ez itt valahogy olyan különleges. Márványozott. Olyan, mintha arany port kevertek volna bele, és ahogy a tenger hullámai kavarják, mindenféle mintázatot rajzol. Amikor a víz fényesre lakkozza, olyan, mint valami festmény.

Azt írtam, csak a szélén szoktunk… igen, eddig.

Azzal kezdtem, hogy a tetőteraszon töltődöm fel éppen, a lelkem tele van örömmel és hálával, hogy itt lehetünk, és hogy érdekes könyvet olvashatok, tanulhatok csendben. Senki sem zavar. Egyedül vagyok.

Egyszer csak hazaérkeznek a többiek. Először csak Miklós jön fel hozzám a tetőteraszra.

- Érdekes kalandunk volt – mondja rögtön köszönés után.

Valahogy rögtön gyanakodni kezdek. Belefog, hogy elmesélje, mi történt a parton. Játszottak, labdáztak. Egy kutyus folyton megszerezte a labdájukat, és elrohant vele. Andrissal ketten játszottak, miközben Dávid kicsit bement a vízbe. Kicsit… aztán kicsit jobban, és még jobban.

Ahogy az előbb is írtam, ha Dávid bent van a vízben, akkor módosult tudatállapotba kerül. 

Felelősségteljes fiatalembernek ismerem. Nem szokott sem hősködni, sem félvállról venni dolgokat. Nem szokványos, ellenállósdit játszó, hetyke kamasz. Már kicsi korában is felelős döntéseket hozott, nyugodtan rá lehetett bízni, hogy saját maga döntsön a saját dolgaiban. Rá is bíztuk, és soha nem csalódtunk. A sok utazás, a sok váratlan esemény, a rengeteg, teljesen új helyzet pedig megtanította arra, hogy jobb az együttműködés, és fontos résen lenni.

De hát a víz, az víz… A merülés pedig merülés a csodák világába.

Miklós egyszer csak azt vette észre, hogy már olyan messze van a parttól, hogy hiába kiabál, nem hallja. Nem volt nagyon messze a parttól, de itt olyan erős a hullámzás, hogy a csapódó hullámok hangja minden más hangot elnyom.

Amikor Dávid a felszínre bukkant, akkor integetett Neki, hogy jöjjön kijjebb. Dávid meg vissza integetett. Miklósnak csak egy idő után esett le a tantusz, hogy talán nem azért integet vissza, hogy ők is menjenek be, hanem lehet, hogy azért, mert nem tud kijönni. 

Ekkor azonnal a vízbe vetette magát, és beúszott, hogy segítsen. Amikor beért körülbelül oda, ahol Dávidot látta a partról, elkezdte keresni Őt, de nem találta. A hullámok nagyok voltak, igyekezett kiemelkedve keresni a hullámvölgyekben – de csak nem látta Őt. Egyszer csak észrevette, hogy Dávid a partról integet.

Amikor kiért, Dávidot teljes testében remegve találta a víz szélén. Kiderült, tényleg azért integetett, mert nem volt benne biztos, hogy ki tud úszni, annyira erős volt a szembe áramlás. Azt hiszem, most igazán megérezte, micsoda erő lakozik abban a víztömegben.

Mire Miklós idáig ért az elbeszélésében, Dávid is feljött a tetőteraszra.

Anya is ember…

Te mit tettél volna? 

Mit tettél volna akkor, ha ráadásul tudod, hogy ezután is újabb és újabb tengerpartokat fogtok felfedezni, és bármikor meglesz ezután is a lehetősége annak, hogy újra veszélybe sodródjon a Fiad? Leszidtad volna? Sírva fakadsz? A Szülő is emberből van…

Egy ideig csak fel alá járkáltam, időnként meg-meg állva, vettem a mély levegőket. Időnként ránéztem a kis-nagy kamasz Fiamra, aki ott áll éppen a nagybetűs Élet Kapujában, és most kezdi felfedezni a saját határait – mind a két értelemben. Meddig mehet el veszélytelenül, és hogyan tudja tágítani azokat a határokat biztonságosan.

Nem, nem tarthatom Őt a szoknyám mellett, egész életében megvédve a Valódi Élettől. Eddig sem így neveltük, továbbra sem ez a cél. Mindig is arra vágytam, hogy segítsek mind a kettőjüknek olyan életet élni, amely valódi Örömöt és kielégülést okoz Nekik. Ebbe pedig akár akarjuk, akár nem, bele tartozik a veszélyes helyzetek megélése, a kihívásokkal való szembenézés.

De azok után, hogy néhány évvel ezelőtt egy héten belül két hasonló korú kortársának hirtelen halálhírét kaptam, akik közül az egyik épp a tengerbe fulladt bele egy nyaralás alkalmával – kihívás a saját biztonság-érzetünket megteremteni.

Néhány perc múlva odaléptem Hozzá, jól megölelgettem, és megkérdeztem Tőle, hogy teljesen jól van-e.

- Dávid, nem foglak megszidni, ez nyilvánvaló. Egyrészt teljesen biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan csináltad és nem felelőtlenségből. Másrészt azt is gondolom, elég nagy volt az ijedtség ahhoz, hogy felhívja a figyelmedet arra, valamit másképp kell csinálni. Szóval kérlek, beszélgessünk el arról, milyen lehet ez a „másképp”. Mit lehet tenni azért, hogy érezhessem, felelősen cselekszel, és ne kelljen azon aggódnom, hogy ugyanez legközelebb is elő fog fordulni.

Családi Csapatépítés

Sokat beszélgettünk ezután. Felmerült, hogy előbb-utóbb talán érdemes lenne megtanulnia szörfözni, hiszen a szörfösök értenek legjobban a hullámok meglovagolásához. 

Egy családi jelzésben is megállapodtunk: aki bent van a vízben, az csak akkor integet a többieknek, hogyha bajban van. Ha csak azt szeretné, hogy jöjjenek be megnézni valamit, akkor kiabál vagy közelebb jön. Az integetést megtartjuk vészjelzésnek. Ugyanis aki tényleg bajban van, az automatikusan kapálózik, amit messziről hívogatásnak is lehet látni. Viszont aki messze van, nehezen tudja eldönteni, hogy az most vészjelzés, automatikus kapálózás vagy befelé hívó integetés. Ráadásul a vízparton sokszor erős a sugárzás, így még nehezebb látni, hogy a másikkal mi történik pontosan a vízben. Így hosszú idő telhet el, míg a kint levők rájönnek, hogy a másik bajban van, és a segítségére sietnek.

Sokáig ötletelgettünk, beszélgettünk.

Azt gondolom, a Szabadságnak ára van. A Szabadság felelősséggel jár. Minden ijesztő esemény felveti a kérdést, hogyan tovább. Hogyan tudjuk biztonságossá tenni a félelmetest, hogyan tudunk még jobban együttműködni, hogyan tudunk egymásnak még jobban segíteni. Minden ilyen beszélgetés közelebb hoz, növeli az egymás iránti bizalmunkat, hiszen mind a négyen érezzük, hogy „mindenki egyért, egy mindenkiért!”

Családi Csapatépítés utazás közben 😊 

Hála és köszönet, hogy épségben "megúszta"!