Hála

Mélázva ült a balkonon.

Nézte a tengert, a pálmafákat és a csodás fenyőket. Igen, a rengeteg féle fenyőt. Milyen különös. Ki gondolná, hogy egymás közvetlen szomszédságában pálmafákat és fenyőket láthat? Elkezdett számolni. Pillanatok alatt 5 különféle fenyőfajtát számolt meg. És mindegyik csodás a maga nemében.

Az óceán vize ragyogott a napfényben, Ma igazán szép nap volt. Hálás volt a melegért és a napsütésért. Tegnap heves zivatar volt, és vad szél rázta a tamarillo fák ágait. Néhányat le is tört közülük. És a párafelhő! Sehol nem látta még ennyire tisztán, ahogy a pára száll felfelé a tengertől a hegy csúcsa felé, és lassan hideg fuvallat teríti be az előbb még meleg napsütésben lustán nyújtózkodó pálmafákat.

Hálás volt.

Igen, mély hála öntötte el szívét-lelkét. Hiszen annyi mindent kapott. Elsőnek az jutott eszébe, milyen jó, hogy itt lehet. Itt, ezen a csodás szigeten. Ezen a hegyen, a friss lehelletű fenyőerdő tövében. Láthatja az éggel kacérkodó, furcsa formájú sziklákat. Hallhatja a tenger folyamatos, partot ostromló hullámverését. Mint egy szívverés. Állandó ritmus, éjjel-nappal. A vadkanárik csicsergését, amint a citromfán vidáman ugrálva incselkednek egymással. A fel- s alá rohangáló gyíkokat és gekkókat, amint a földön heverő levelek között zörögve osonnak. Csoda minden, ami most körülveszi.

És ekkor melegség öntötte el a szívét. Ezt Neki köszönheti. Ezt, és még annyi minden mást is. Mennyi mindent átéltek már közös életük során! Mennyi nehézséggel néztek szembe, és mennyi mindent megoldottak, együtt, vállt-vállhoz vetve! Közösen vészelték át az embert próbáló időket – hogy azután ismét közösen tervezzék a Jövőt. A közös Jövőt.

Eszébe jutott, amikor Danny és Ben születtek. A várandósság alatt minden nap simogatta a pocakját és közel hajolva beszélt a lurkóknak, akik azonnal érzékelték szerető jelenlétét, és szinte belesimultak a tenyerébe. Emlékezett, amikor Nick elmesélte, hogy az autóval kipördült az autópályán. Semmi baja nem történt, szerencsére, de Danny, amikor hallotta, mi történt, olyan heves rugdalózásba kezdett, hogy Tylli nem tudott tovább normálisan ülni. Danny szinte pánikrohamot kapott odabent, és csak akkor nyugodott meg, amikor Nick odahajolt, megsimogatta a pocakon keresztül, és elmondta neki, hogy jól van, és most már minden rendben van.

A szülések közben végig mellette volt. Simogatta, ölelte, támasza volt, vagy csak csendben jelen volt – mikor mire volt szükség. És mikor a kis jövevény kibukkant, olyan büszke-boldogan ölelte, ringatta, hogy öröm volt nézni.

Azóta is boldog APA. Csupa nagybetűvel. Olyan, akinek fontos, mi történik a Fiaival. Aki nem restellte pelenkázni, etetni, sétáltatni őket, amikor kicsik voltak. A nyakában hordta őket, vagy épp a hátán, kirándulás közben. Aztán, amikor kinőttek a repülőztetés korszakából, akkor együtt játszottak, beszélgettek. Most pedig nem restell tőlük tanulni, ha épp úgy adódik. Mert azóta már olyan szép szál legényekké cseperedtek – ez is mekkora csoda! Igen, persze, másokkal is megesik, hogy a gyerekeik felnőnek… De hát ők a mi Fiaink! Ezt belülről megélni!!! Milyen jó elnézni őket, és hallgatni, mennyi mindent tudnak!

Jó kis csapat vagyunk mi, így együtt! – mosolyodott el Tylli.

Imádta a családját. Tudta, hogy számíthat Rájuk, számíthatnak egymásra. Igen, az Élet sokszor próbára tette már őket. A balesete után is mennyi segítséget kapott Tőlük! Pedig nem volt könnyű, egy csöppet sem. Nick azonban olyan odaadással ápolta, és akkor sem panaszkodott, amikor sokszor éjjelente felkeltette, hogy segítsen neki. Tudta, hogy ez nagy áldozat, hiszen Nick nem volt hozzászokva az éjszakai ébredésekhez. Így nagyon alaposan végig gondolta, hogyan tudja Nick tudtára adni, mennyire hálás mindezért. Mindig mindent megköszönt, még a legkisebb, természetesnek tűnő dolgokat is, és kis apróságokkal igyekezett Nicknek örömet szerezni. Egy kis hátsimogatás, egy ölelés, egy csók, egy szerelmes pillantás vagy épp néhány szó, annyi mindent elmond és olyan sokat számít. Sokszor beszélt szándékosan a Fiúk előtt arról, milyen jól esik neki az Apjuk figyelmessége. Nick pedig értékelte, hogy Tylli AKAR adni, még így is, amikor sokszor fájdalmai vannak, nehezen mozog, és nehezen tudja kipihenni magát.

Az a sok-sok év, és az a rengeteg közösen átélt esemény úgy összecsiszolta őket, mint két fogaskereket egy svájci órában. Persze szét is morzsolhatta volna. Tylli annyit gondolkodott ezen. Hány szerelmet láttak lángra lobbanni – aztán gyűlöletbe átfordulni! Széthullani, mint amikor a tenger hullámai a sziklákhoz verődve szikrázó cseppek miriádjaira porlanak szét.

Ők is elválhattak volna. Ők is feladhatták volna. Volt is olyan pillanat, amikor majdnem… De ott, azokban az időkben, amikor annyi kín-keservvel kellett szembenézniük, amikor annyi feszültség volt a kapcsolatukban, hogy bármely pillanatban robbanhatott volna, emésztő tűzzel, amely mindent elpusztít – ott, akkor is önmagukba néztek. Számot vetettek az IGAZSÁG-érzetükkel, az egojuk szükségleteivel, a sok-sok mérhetetlenül fontosnak látszó dologgal – azután rájöttek, hogy mindezek felett van valami, ami sokkal, de sokkal fontosabb számukra. Az egymás iránt érzett Szeretetük.

AKARTÁK egymást szeretni. AKARTÁK egymást boldoggá tenni. AKARTÁK, hogy a másiknak jó legyen, hogy fejlődni tudjon, úgy, ahogy Neki jó, hogy megtalálja a saját Útját, a saját Boldogságát. AKARTAK ADNI egymásnak.

Nem nyugodtak bele abba, hogy a Szerelem mulandó, hanem megtalálták a módját, hogy saját magukban táplálják. Hogy egymásban táplálják. Rájöttek, hogy a saját igazuk bizonyításánál sokkal fontosabb az, hogy egymást szeressék, és megtalálják, pontosabban FELÉPÍTSÉK a közös Boldogságukat.

Emlékezett arra, hogy valami ilyesmit olvasott Covey egyik könyvében: a Szeretet cselekvő ige. Szeretni valakit azt jelenti, hogy ADOK a másiknak. Szeretem, ezért adok neki olyasmit, amire szüksége van. Nem azért szeretem, amit ő ad nekem. Ebből az is következik, hogy a Szeretet DÖNTÉS kérdése. Eldöntöm, hogy szeretni fogom őt, és ezért keresem azt, hogy mi a jó neki. Mély filozófiai gondolatok, hétköznap persze nem mindig könnyű így gondolkodni. De időnként érdemes rajta elmélázni.

Egyszer, egy tréningen hallották ezt a mondatot:

„Döntened kell, mi a fontosabb számodra: az igazság vagy a boldogság.”

Döntöttek. Hiszen mit kezdenek azzal, ha egyikük bebizonyítja, hogy neki van igaza? Mi lesz attól jobb? Boldogabb lesz akkor??? Tylli úgy gondolta, nincs is olyan, hogy abszolút igazság, hiszen mindenkinek lehet igaza, a saját szemszögéből nézve. És akkor mi van?

Látta a sok-sok széthulló Családot, a sok, régebben egymást szerető embert, akik egymás torkának estek, elváltak – aztán külön-külön szenvedtek. Fájt a szíve ezekért az emberekért. Fájt neki az, hogy nem tudnak a saját egojuk fölé emelkedni, hogy fontosabb nekik a saját igazuk bizonygatása, mint az, hogy szeressék egymást, és boldogan éljenek, EGYÜTT. Igen, ezért a közös boldogságért meg kell küzdeni, és sok mindent el kell engedni – de megéri. Nem tudta, miért fáj neki a mások boldogtalansága, de ha egy hozzá közel álló házaspár válását látta, akkor valahogy mindig a saját kudarcaként élte meg a helyzetet, pedig nem is kértek tőle segítséget.

Elgondolkodott azon, vajon azok a párok, akik elválnak, vajon sok év után is úgy gondolják, hogy így volt a LEGJOBB? Úgy a szívük mélyén, igazán? Nincs bennük hiányérzet?

Persze nyilván van olyan, amikor tényleg jobb külön-külön folytatni. De egy dologban biztos volt: gyűlölettel és haraggal nem lehet VALÓBAN elválni egymástól. A harag rendkívül erős kötelék, nincs az a bíróság, amely el tudná vágni. Hányszor, de hányszor látta azt, hogy válás UTÁN kezdődött az igazi harc a két fél között, és nem tudtak szabadulni egymástól…

Tyllit ilyenkor mindig az érdekelte, vajon mit mutatott Tükörként a másik, amit a házastárs ennyire nem tudott elfogadni? Amit ennyire elutasított? Hiszen amivel rendben vagyok, az nem zavar a másikban sem…

Ugyanakkor ilyenkor mindig még jobban felértékelődtek benne a saját emberi kapcsolatai. Még mélyebben hálás tudott lenni azért, hogy ők ketten kitartottak egymás mellett, és nem dobták be a törölközőt csak azért, mert nehézségekkel kellett szembenézniük. Hiszen a nehézségek kihívások! Amolyan próbatételként kezelte őket. Ha minden könnyen menne, akkor az egésznek nem lenne ÉRTÉKE. Minden közösen kiállt próba, közösen megoldott probléma, közösen kibogozott gordiuszi csomó erősítette a bizalmat kettejük között. Volt közös múltjuk, volt mire emlékezniük, volt miből tovább építkezniük, és volt min közösen nevetniük. Ez adta az igazi ÉRTÉKET. Ezért tudtak egymás szemébe hálával nézni, oly sok év után. Ezért volt, hogy félszavakból is megértették egymást.

Igen, most annyi év kilátástalannak tűnő küzdelme után úgy érezte, kezdenek a helyükre kerülni a dolgok. Ehhez meg kellett érteniük SAJÁT MAGUKAT. Rá kellett jönniük, hogyan tudják a saját érzelmeiket kezelni, méghozzá úgy, hogy NE a másikat tegyék felelőssé a saját boldogtalanságukért. Rá kellett jönniük arra, hogyha valami nem megy, akkor nem a másik a HIBÁS, sőt, SENKI nem hibás – csak valamit még nem tudnak, hogyan kell jobban csinálni. Meg kell találni a módját, hogyan lehet úgy csinálni, hogy azzal elégedettek tudjanak lenni. Ehhez pedig a másik segítség! Ha valami irritál a másikban – az valami olyan, ami bennem nincsen rendben. Elég nehéz bevallani, hogy valójában a saját egyik részem az, amit útálok – a másik emberben. Mert ő Tükröt tart elém. Benne látom azt, amit nem akarok látni saját magamban. És ha őt eltávolítom, az olyan, mintha eldobnám a tükröt. De hiszen nem a tükör tehet róla, ha koszos az arcom!

Tylli nagyon szerette a Tükör hasonlatot. Úgy érezte, Nick annyi mindenben más, mint ő, annyi mindenben idegesítő lehetne – ha ő nem értené meg azt, hogy Nick kiegészíti őt ezekkel a dolgokkal. Amiben más, az neki magának nincsen – mint a Jin-Jang jel. És ezen kívül mennyi mindenben hasonló, mennyi mindenben szinte ugyanolyan! Ez így van jól. Van, amikor közös szemüvegen keresztül nézik a Világot, van amikor meg szemüveget cserélhetnek.

„A hasonlóságok és különbözőségek mind engem segítenek” –Tylli tekintete ellágyult, ahogy ezeket végig gondolta. „Köszönök minden pillanatot, amit Veled élhetek!”

Nézte a csodás naplementét a hegy mögött. A tenger fodrozódott, tejszínhab felhők úszkáltak a horizont felett. Nem tudta megunni, pedig már oly sokszor látta. Szemében tükröződött az ég kékje.

Boldog volt.

Képek:

Saját felvételek